A férfi egyedül ült a sötét
szobában, csak az asztalon lévő lámpa világított. A faajtó és az ablakok zárva
voltak, kirekesztve az összes lehetséges zajt a közeli természetből, mintha új
világot teremtenének. A csend új világa. A csend világa kivéve, ha a férfi
tollal írogat egy papírra, és suhogó hangot ad ki, mikor a napló lapját
lapozza. Habár ezt senki sem látta, de azt látták, hogy mennyire sötét van a
szobában, és rendetlenség van. Az ágy rendezetlen volt, a lepedő összegyűrve az
ágyon, a takaró a földön. Papír fecnik összekeveredve a ruhákkal, amik szétszórva
voltak a földön. Szinte lehetetlen volt találni egy fedetlen utat, amin sétálni lehetett volna a szobában.
Mindazonáltal a férfit nem
érdekelte az egész, semmiképp sem számított neki.
Ült az asztalnál, körbevették
félig üres sörös dobozok. A férfi rövid sötét haján látszott, hogy pár napja
nem mosta meg, és szúrós borosta növekedett az állán. Írt szóról szóra,
egymásután, jól kihasználva az előtte lévő naplót. Nagyon gyorsan írt, nem tett
mást az íráson és az olvasáson kívül, és motyogott magában egész idő alatt.
„Még mindig nem tudlak
elfelejteni… Mindezeket a dolgokat, amik történtek… Még mindig nem tudom
elhinni, hogy ez mind igaz. Nem tudlak elhagyni. Minden, ami történt, mind
hazugság, ez nem lehet igaz. Nem, ez nem a valóság.”
Jól tudta ezt a tényt,
megállt egy pillanatra az írással, egyik kezével a mellkasát nyomta, a másikkal
a fejét érintette meg, mindkettő fájt a belső konfliktus miatt. Jól tudja, hogy
ez egy másik világ, amit ő teremtett.
„Nem, nem… Ez hazugság. Hogy
lehet ez? Alig egy hete még mellettem voltál. Olyan szép vagy, és még szebb
mikor mosolyogsz. Együtt voltunk. Ebben a kis szobában, semmit sem csináltunk,
csak boldogok voltunk egymás jelenlétében. Oh, minden olyan szép volt. Hogy
tűnhettél el a kezeim közül? Nem… ez nem lehet igaz. Nem lehet ennek vége, vége
mi? „
Figyelmen kívül hagyta a soha
véget nem érő fájdalmat és újra kezébe vette a tollat, a szavak lassabban
kerültek rá a papírra, amin folytatta a történetet, mert nem ért véget a
fejében, a szívében.
Kacagás töltötte meg a fülét,
elméjét, a történet nem folytatódott tovább. A lány kacagása, a kacagását
szerette. Tudta nélkül mosolygott a fiú. A lány a karjaiba ugrott, átölelve
szorította magához az ölében. A fiú visszaölelt gyorsan, nem foglalkozott
azzal, hogy a lány már szinte megfojtja őt, ahogy átkarolja a nyakát. Vele
együtt nevetett, átkarolta a lány, ő pedig hallgatta csodálatos nevetését, ami
betöltötte a levegőt, édes zene füleinek ez. Homlokát pihentette az övén.
„Hiányoztál!” suttogta a
lány.
„De még csak két napja, hogy utoljára
találkoztunk.” ismételte a fiú. De értette, hogy a lány mit érez, neki is
hiányzott.
„Hova megyünk most?” kérdezte
a lány, elengedte a nyakát, hogy megfogja a fiú kezét, himbálta, s az izgalma
miatt nem különbözött egy gyermektől, ez látszott minden tettében.
„Nem számít. Bárhol legyek,
ha veled vagyok, boldog vagyok. Szeretlek!”
„Én is szeretlek!”
Ragyogott, hagyta, hogy
magával rántsa, majd magához ölelte a lány kezeit.
„Szeretlek…”
Hirtelen kopogtak az ajtón,
megszakítva a történetét, elűzve a fényes világot tőle, elűzve a napot mi
világosságot hozott neki a világába, visszahúzta őt a sötét, rendetlen szobába,
visszahúzta a valóságba.
„Meddig akarsz még így itt
maradni? Már napok teltek el, hogy elhagyott téged! Fogadd el! Nem fog vissza
jönni hozzád! Kérlek…!” könyörgő hang szűrődött az ajtón keresztül, elérve
füleit és emiatt azt kívánta bárcsak süket lenne ebben a világban.
„ Nem tudok… Nem tudok. A
történetnek nem lehet vége… Ő még nem hagyhat el. Nem. Nem ment el. Itt van
mellettem. Tudom. Így hiszem!” motyogta, nem törődve vele, hogy a másik is
hallja a választ az ajtó túl oldalán. „Mellettem van! Ezt hiszem!”
Hirtelen egy könnycsepp esett
a kezére, ami kicsit felébresztette, hogy a valóságban van. Lenézet meglepődve,
figyelte a pár könnycseppet a kezén. Felnyúlt, az ujjaival megérintette az
arcát, azon lassan végig folytak a könnyek a szeméből.
„ Könnyek… Miért? Miért
sírok? Nem ment el. Velem maradt! Boldog vagyok. Miért sírok?”
Szemei, a könnyes kezéről az
asztalon heverő naplóra vándorolt. A lapok viszonylag gyűröttek voltak a
használattól, a papír megsárgult az idő miatt, zavaros firkák a kézírásával,
amelyek betöltik a napló lapokat. Nem meglepetés ez, látva, hogy használta a
naplót ( ahogy még sokan mások is tették), ahogy írta a gondolatait, az
eszméit, a történeteit. Csak egy dolog származott a valóságból. A régi papírt
könnyek festették ki. Felvette a drága naplót, a fiút tükrözték a lapok,
olvasni kezdte, amit eddig írt. Már-már lehetetlen feladat volt a borzalmas
firkák miatt, homályosan látott a szeméből jövő könnyek miatt, és remegő keze
miatt. Ennek ellenére még több emlék árasztotta el,jöttek vissza hozzá, mikor
elolvasta, hogy mit írt. Mosoly rántotta meg ajkait, majd könnyei végig
gördültek arcán.
„Ez csak egy boldog történet!
Történet rólam és rólad. Ah, hogyan tudom befejezni ezt? Saját történet, saját
fikció. Hogy lehet, hogyan kellene véget érnie. Ennek… nincs több értelme a
megírásának. Ez a történet boldog vagy szomorú? Nem tudom többé. Az én
történetem, a mi történetünk. Mindez csak egy kívánság.”
Letette a szinte tele írt
naplót, pillantása az utolsó lapra szegeződött, az utolsó mondatok, az utolsó
szavak. Ujját végig futatta a becses utolsó szavakon, amit ő írt, könnyek kezdtek
újra a szeméből folyni.
„Szeretlek!”
