Fiction / fordítás, one shot, B2ST/

A férfi egyedül ült a sötét szobában, csak az asztalon lévő lámpa világított. A faajtó és az ablakok zárva voltak, kirekesztve az összes lehetséges zajt a közeli természetből, mintha új világot teremtenének. A csend új világa. A csend világa kivéve, ha a férfi tollal írogat egy papírra, és suhogó hangot ad ki, mikor a napló lapját lapozza. Habár ezt senki sem látta, de azt látták, hogy mennyire sötét van a szobában, és rendetlenség van. Az ágy rendezetlen volt, a lepedő összegyűrve az ágyon, a takaró a földön. Papír fecnik összekeveredve a ruhákkal, amik szétszórva voltak a földön. Szinte lehetetlen volt találni egy fedetlen utat, amin sétálni lehetett volna a szobában.

Mindazonáltal a férfit nem érdekelte az egész, semmiképp sem számított neki.

Ült az asztalnál, körbevették félig üres sörös dobozok. A férfi rövid sötét haján látszott, hogy pár napja nem mosta meg, és szúrós borosta növekedett az állán. Írt szóról szóra, egymásután, jól kihasználva az előtte lévő naplót. Nagyon gyorsan írt, nem tett mást az íráson és az olvasáson kívül, és motyogott magában egész idő alatt.

„Még mindig nem tudlak elfelejteni… Mindezeket a dolgokat, amik történtek… Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez mind igaz. Nem tudlak elhagyni. Minden, ami történt, mind hazugság, ez nem lehet igaz. Nem, ez nem a valóság.”

Jól tudta ezt a tényt, megállt egy pillanatra az írással, egyik kezével a mellkasát nyomta, a másikkal a fejét érintette meg, mindkettő fájt a belső konfliktus miatt. Jól tudja, hogy ez egy másik világ, amit ő teremtett.

„Nem, nem… Ez hazugság. Hogy lehet ez? Alig egy hete még mellettem voltál. Olyan szép vagy, és még szebb mikor mosolyogsz. Együtt voltunk. Ebben a kis szobában, semmit sem csináltunk, csak boldogok voltunk egymás jelenlétében. Oh, minden olyan szép volt. Hogy tűnhettél el a kezeim közül? Nem… ez nem lehet igaz. Nem lehet ennek vége, vége mi? „

Figyelmen kívül hagyta a soha véget nem érő fájdalmat és újra kezébe vette a tollat, a szavak lassabban kerültek rá a papírra, amin folytatta a történetet, mert nem ért véget a fejében, a szívében.

Kacagás töltötte meg a fülét, elméjét, a történet nem folytatódott tovább. A lány kacagása, a kacagását szerette. Tudta nélkül mosolygott a fiú. A lány a karjaiba ugrott, átölelve szorította magához az ölében. A fiú visszaölelt gyorsan, nem foglalkozott azzal, hogy a lány már szinte megfojtja őt, ahogy átkarolja a nyakát. Vele együtt nevetett, átkarolta a lány, ő pedig hallgatta csodálatos nevetését, ami betöltötte a levegőt, édes zene füleinek ez. Homlokát pihentette az övén.

„Hiányoztál!” suttogta a lány.

„De még csak két napja, hogy utoljára találkoztunk.” ismételte a fiú. De értette, hogy a lány mit érez, neki is hiányzott.

„Hova megyünk most?” kérdezte a lány, elengedte a nyakát, hogy megfogja a fiú kezét, himbálta, s az izgalma miatt nem különbözött egy gyermektől, ez látszott minden tettében.

„Nem számít. Bárhol legyek, ha veled vagyok, boldog vagyok. Szeretlek!”

„Én is szeretlek!”

Ragyogott, hagyta, hogy magával rántsa, majd magához ölelte a lány kezeit.

„Szeretlek…”

Hirtelen kopogtak az ajtón, megszakítva a történetét, elűzve a fényes világot tőle, elűzve a napot mi világosságot hozott neki a világába, visszahúzta őt a sötét, rendetlen szobába, visszahúzta a valóságba.

„Meddig akarsz még így itt maradni? Már napok teltek el, hogy elhagyott téged! Fogadd el! Nem fog vissza jönni hozzád! Kérlek…!” könyörgő hang szűrődött az ajtón keresztül, elérve füleit és emiatt azt kívánta bárcsak süket lenne ebben a világban.

„ Nem tudok… Nem tudok. A történetnek nem lehet vége… Ő még nem hagyhat el. Nem. Nem ment el. Itt van mellettem. Tudom. Így hiszem!” motyogta, nem törődve vele, hogy a másik is hallja a választ az ajtó túl oldalán. „Mellettem van! Ezt hiszem!”

Hirtelen egy könnycsepp esett a kezére, ami kicsit felébresztette, hogy a valóságban van. Lenézet meglepődve, figyelte a pár könnycseppet a kezén. Felnyúlt, az ujjaival megérintette az arcát, azon lassan végig folytak a könnyek a szeméből.

„ Könnyek… Miért? Miért sírok? Nem ment el. Velem maradt! Boldog vagyok. Miért sírok?”

Szemei, a könnyes kezéről az asztalon heverő naplóra vándorolt. A lapok viszonylag gyűröttek voltak a használattól, a papír megsárgult az idő miatt, zavaros firkák a kézírásával, amelyek betöltik a napló lapokat. Nem meglepetés ez, látva, hogy használta a naplót ( ahogy még sokan mások is tették), ahogy írta a gondolatait, az eszméit, a történeteit. Csak egy dolog származott a valóságból. A régi papírt könnyek festették ki. Felvette a drága naplót, a fiút tükrözték a lapok, olvasni kezdte, amit eddig írt. Már-már lehetetlen feladat volt a borzalmas firkák miatt, homályosan látott a szeméből jövő könnyek miatt, és remegő keze miatt. Ennek ellenére még több emlék árasztotta el,jöttek vissza hozzá, mikor elolvasta, hogy mit írt. Mosoly rántotta meg ajkait, majd könnyei végig gördültek arcán.

„Ez csak egy boldog történet! Történet rólam és rólad. Ah, hogyan tudom befejezni ezt? Saját történet, saját fikció. Hogy lehet, hogyan kellene véget érnie. Ennek… nincs több értelme a megírásának. Ez a történet boldog vagy szomorú? Nem tudom többé. Az én történetem, a mi történetünk. Mindez csak egy kívánság.”

Letette a szinte tele írt naplót, pillantása az utolsó lapra szegeződött, az utolsó mondatok, az utolsó szavak. Ujját végig futatta a becses utolsó szavakon, amit ő írt, könnyek kezdtek újra a szeméből folyni.

„Szeretlek!”